csak ülök a puha párnákkal kirakott ágyamban,a meleg takaró alatt.mindeközben milliónyi érzés kavarog bennem.jó volt kint ülni a lépcsőházban éjfélkor egy kis nosztalgia-beszélgetésre.de valahogy még most is furcsa...nem értem,de lehet nem is akarom.mindig ugyanaz,mindig ugyanott,ugyanakkor.csak mondja...mondja...látom,de nem hallom.milyen furcsák az emberek.ami egyik pillanatban valóság,a következőben már csak egy illúzió megcsonkított maradványa.különös,ha visszaemlékszünk valamire azzal az érzéssel együtt,ami akkor volt.utólag mennyire más,mennyire hamis tud lenni,és szinte vered a fejed a láthatatlan falba,hiszen egyértelmű volt már akkor is...néha jó lenne a szívünket kikapcsolni csak egy percre,hogy addig az eszünkkel végiggondolhassunk a dolgokat.mennyivel tisztább,egyértelműbb lenne.de ez sajnos nem így működik.az érzelmek nem elhatározáson múlnak.legalábbis úgy kéne lennie.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.