sok volt az élet,a gubancos szálak,melyek összekötnek másokkal.hol összekötnek,hol szétszakadnak,megbontva ezzel csomózott kis életképem.marad a hiány,az üresség,a semmittevés.vagy akár az ösztönélet is jöhetne.nekem végül is mindegy.de tényleg.teljesen mindegy,mi jön ezután,a lényeg,hogy ne ragadjak meg ködös álmaim fojtogatásában. egyszerűen fullasztó.reggel riadtan ébredni a valóság keserűségére,miközben az álmok sem nyújtanak már biztonságot,csak fájdalmat,könyörgést,megvetést,ellenséges nevetést.de hát most komolyan mit lehet tenni? belefulladni,majd feltámadni,kezdeni az egészet előröl,mindig újra és újra,amíg csak kell.nem szimpatikus az ötlet jelen pillanatban,de majdcsak kiverem a fejemből ezeket az elképesztően ostoba gondolatokat,miszerint minden,ami szép és jó lehetne,az lehetetlen.pedig lehet hogy nem is az,csak én látom úgy.csak nem tudom már kibogozni a sok félbeszakadt,gubancos szálat.egy nagy gombolyag lett belőle,melyből összekötnek még az ép szálak,de a többit nem is látom.talán soha többé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.